Takács Nándor: Rádiócsend
Takács Nándor első, Kolónia című verseskötetének megjelenése után tíz évvel állt újra az olvasóközönség elé, idén tavasszal látott napvilágot második könyve, a Rádiócsend. A szerző az elmúlt években az anyag szövegeinek jelentős részét publikálta, de talán érdekesebb, hogy a könyv megjelenése után egy hónappal már jelentek meg új, igaz, hangvételben és stílusban a gyűjteményben helyet kapókéhoz nagyban hasonlító írások. Meglepőnek tartom a döntést, hiszen általában változó ideig tartó csend szokott követni egy-egy könyvet, Takács viszont az új verseivel mintha árnyalná a Rádiócsendben helyet kapó szövegeket, tágítaná a gyűjtemény értelmezési horizontját.
Takács a nyelv tekintetében fegyelmezett költő, mondatai szikárak, koppanósak. A kötet egészét tekintve azonban azt gondolom, hasznosabb lett volna néhány verset kihagyni, mivel egyes szövegek nem árnyalják a korábban már megírt hasonló jeleneteket. Gondolok például A szürkület szobáira, amely szinte ugyanazt a bezárkózási kényszert és korlátozottságérzetet önti szavakba, mint a két oldallal korábban elhelyezkedő Küldetés. Vagy A darvak vonulására, amely visszahozza a több mint negyvenoldallal korábban megrajzolt kontrasztot az autó zárt tere és a nyílt vidék között a Szigetben. Ezek fényében redundánssá válik az egyébként jelenetek felvillantására, részek egészből történő kiragadására épülő anyag. Mindennek ellenére általában izgalmasan tárja az olvasó elé azokat a pillanatokat, amelyekben szinte nem történik semmi, de a szövegeknek köszönhetően ez az állóhelyzet, ez a nemtörténés válik akcióvá. Mindig helyzeteket rögzít, amelyek olykor egészen egyszerűek, az anyagi világra, vagyis a Nap állására, egy ágyban fekvő alak forgolódására fókuszálnak, de közben el is rugaszkodik a mindennapitól a madarak röpte, a folyó csobogása által valami éteri felé.
A világban helyreállítani kívánt, és legelőször a természetben felfedezhető egységet az állandóan visszatérő motívumok jelzik, a lírai én időn és téren áthatolva barangol a bakonyi tájon, járását hegyek figyelik, madarak kísérik, léptei zörejét fák hallgatják. Az előbbi két toposz túlzott használata egy idő után zavaróvá válik, kissé olyan érzést kelt, mintha a szerző mindenáron bele akarta volna őket illeszteni bizonyos versekbe. A hegyek tizenhárom szövegben kerülnek elő, a madarak a kötet vége felé haladva minden kontextus nélkül jelennek meg egy vallási tematikájú szöveg, a Ma éjszaka fáinak ágain, vagy maguk is elfelejtik, mit kell mondaniuk a Naplóban.Amit azért sajnálok, mert eleinte az olvasó logikát keres az újra és újra felbukkanásukban, igyekszik megérteni, miért is ilyen fontos az állandó jelenlétük. Végül azonban a kötetcím által is középpontba helyezett csend egyhangúságának bizonyítékaiként, a táj állandó tartozékaiként tudja elkönyvelni csak őket. Persze, érthető, hogy a szerző érzékeltetni akarja a természet állandóságát, azt, hogy minden hétköznapi dolog történése közben zajlik valami egészen misztikus a flóra és fauna szintjén, de az anyag egy idő után elfárad. Egy vékonyabb versválogatás, ami inkább csak metszetként, tömörítve jeleníti meg az elég nagy szövegmennyiség által túlbeszélt témákat, elegánsabb és könnyebben befogadható olvasmányélményként szolgált volna.
A négy ciklusra osztott versek egymásutánja fotóalbumszerű, különösen lendületesek azok a részek, amikor az egyik szöveg valamely motívumát viszi tovább a következő. Ilyen például a Sziget és a Szószegők esete, ahol a beszélő először elhagy egy lakatlan szigetet, autójával visszatér a valóságba, a másik írásban pedig szintén egy ilyen járművel a határban kocsikázik. Vagy A meder és a sziget, valamint az Áramlat kapcsolódása, mindkettő titokzatos lényeket mozgat meg, akik az előbbi szövegben visszatérnek a földi világba, leköltöznek az egykori folyómederbe, az utóbb említettben pedig ennek a folyóvíznek a tükrében vizsgálják arcukat. De a címadó vers és a Redivivus esete is hasonló, előbbiben az örökmécs, a szentély, az ikon és a pap, utóbbiban a székesegyház fiúkórusa tűnik fel.
A könyv legsikerültebb darabjainak az Őrjárat és a Csillagkép című műveket tartom. Ezekben ugyancsak felsejlik az előbb említett misztikum, az Őrjáratban az őrségben álló beszélő az apokalipszis frázisait sorolja, eljön a sötétség, a magasból kövek gördülnek alá, ég és föld egybeolvad. A zárlat pedig többféleképpen is értelmezhető, olvasható úgy, hogy a megszólaló egyéválik halottjaival, és helyettük teszi meg, amit ők nem tehettek, kitör a táj és a múlt béklyói alól, de akár úgy is, belenyugszik, hogy el kell engedni őket, de tudja, vele maradnak szerettei. „…tágra nyitott szemeik csöndjében / járom a határt, / és átkelek azok helyett, / akik nem értek át.” (58.) A másik versben a valóságérzékelés kérdései merülnek fel: létezik-e egyáltalán az, amit látunk, csak az van-e, amit tapintani tudunk vagy annak létében is biztosak lehetünk, amit látni vélünk? A mű bizonyos sorai egyrészt rávilágítanak arra, hogy az ember sosem jár egyedül, mindig van valaki, aki figyeli, vagy akinek jelenlétében, ha nem is látja, bízhat. Másrészt találkozások és elválások törvényszerűségét mutatják be. „Az együttállást / előre nem jelezte senki, réges-régi / elrugaszkodások idézték elő. / Távolodóban, mint ritkán látható / égitest, egy tekintet követ, azután / elfordul.” (61.)
Az eddigiek alapján jól látható, hogy Takács erőteljesen épít a transzcendenssel való viszony kérdéseire, a vallás és hit közötti különbségekre. Keverednek a görög mítoszok alakjai – Kalüpszó, szfinx, Sziszüphosz, kentaur, Kirké, Odüsszeusz, Aeneas, Philemon és Baucis –, valamint a Biblia sokat emlegetett kifejezései – harmadnap, fiúgyermek, József –, aminek kapcsán két kérdés merült fel bennem. Mit keres a bakonyi tájon ez a két hitvilág, illetve tud-e még újat mondani egy költő a görög mítoszok elemeinek megmozgatásával? Az első kérdésre megkapja a befogadó a választ, hiszen a lírai szövegek beszélője hol elutazik, hol hazatér erre az ismerős, mégis rejtelmeket felfedő, elfeledett emlékeket előhozó tájra, ami szépen párhuzamba állítható az odüsszeuszi bolyongással és annak állomásaival. A másodikra már nem tudok ilyen biztató választ adni, az utóbbi években itthon többek közt Babiczky Tibor, András László, Turi Tímea és Csehy Zoltán művei komplexebben mozgatták ebben a mély költészeti tárnában lakozó lehetőségeket.
De Takács egyéb intertextusokat is alkalmaz, leghangsúlyosabban Ottlik Géza Iskola a határon című regénye idéződik meg. Először csak a sejtelem szintjén A rend és a szabadságban, amely a katonaiskola mindennapjainak hangulatát eleveníti fel, a cím pedig feltárja az Ottlik-mű alapfogalmait is egyben. Később jóval direktebb utalás figyelhető meg mind a címadás, mind a mottóválasztás – „Sem azé, aki fut” – tekintetében a Határsértők az iskolanegyedben esetében. A mottó ráadásul az Iskola… fejezetcímeként is bibliai átvétel, így könnyű arra következtetni, Takács a hitre tanítóként, az írásra szakrális cselekedetként gondol. A regényben felvonultatott jellegzetes büntetési módok és csínytevések feltűnnek még a Hic fuit-ban is.
A kötet egyik legizgalmasabb gesztusa, hogy számos alkotót megidéz vagy a szövegeken belül – Schubert, Hofmannsthal, Hemingway – vagy az ajánlások által – Ingrid Sjöstrand, Henry D. Thoreau, Michael Ende és Juan Carlos Onetti –, akik valószínűleg a szerző fontos olvasmányélményeit jegyzik, de a mottóul kiragadott részleteknél sosem tünteti fel a források íróját. Talán mert olyannyira beleillőnek tartja őket a kötet megszólalásmódjába, hogy fel sem tűnne a tipográfiai jelzések hiányának esetén, hogy nem Takács-sorokról van szó? Vagy teljes mértékben egyetért minden szóval, amiket már elmondtak ugyan előtte, de úgy gondolja, helyette mondták el? Mindenesetre ezek az idézetek kíváncsivá tehetik a befogadót, mennyiségük szinte követeli, hogy aki kezében tartja ezt a könyvet, utánanézzen, honnan származnak. És persze az ajánlások is, hiszen az átlagolvasó nem valószínű, hogy mindegyik szerzőt ismeri, így az az érzése támadhat, Takács kötete arra akarja sarkallni, keresse ki, pontosan kik is ezek az alkotók, és mely tevékenységük, produktumuk miatt váltak ilyen fontossá.
Az Iskola…-allúziók mellett egy kortárs párhuzam is igen szembeötlő: Tóth Krisztina először 2018-ban a 2000 folyóiratban, majd 2021-ben a Bálnadal kötetben megjelent Holt tér című szövege egyik sorához rokonítható – „a fákon túl, ott a gyerekkor határa” – a Bicikliverseny első strófájának zárlata. „Előttünk a fák elérhetetlen / árnyékában ott a gyerekkor vége.” (80.) Természetesen, az átvétellel nem lenne gond, azonban nem érzem, hogy nyelvileg vagy képileg hozzáadna a szöveghez. Ahogyan a halványan Berzsenyi Dánielt idéző borongós melankólia sem, amellyel a lírai beszélő az olyan elhasznált toposzokhoz viszonyul, mint például az idő múlása. Ráadásul, ha a hangulatvilág szintjén megidéződik a tájegység híres költője, izgalmasnak találtam volna néhány utalást, rájátszást az általa jegyzett konkrét szövegekre is. Annak ellenére, hogy semmi tragikus nem történik benne, a könyv unalmas borút és bágyadt roskadtságot tükröz, amit kissé eltúlzottnak, kimódoltnak érzek. Ráadásul azt is nehéz eldönteni, a közhelyek rövid kijelentő mondatokban történő direkt kimondása – „Minden szavunknak ára van.” (70.) vagy „Az idő folyvást kavarog felettünk.” (81.) – a vidékre vetett költő évszázadokkal később elődjéhez hasonló problémáinak a jele, vagy a szerkesztés hiányáé.
Meglepő gesztus, hogy a számos megidézett szerző mellett a fülszöveg írójától, Marno Jánostól is szerepel egy vendégvers az anyagban, ami ráadásul a második, Üresen maradt helyek című ciklus elején kapott helyet, mintegy mottójaként annak. Marno egy saját verziót írt A mozgó kikötő című Takács-szövegre, mondhatni lefordította a saját költői nyelvére. A két szerző csupán a szóhasználat szintjén eltérő, tartalom és forma tekintetében egyező műve körülfogja az egység darabjait. Ez értelmezhető lehetne akár a kikötőtől kikötőig történő utazás két állomásának jeleként, de a ciklusban nem kerül sor konkrét fizikai elmozdulásra, csupán múltba való visszatekintésre az „Ezt” című versben, és eltávolodás a hétköznapoktól A hajótöröttben. Az ezután következő egység mégis az Átkelés címet viseli, első szövege pedig a Visszatérést. Ez a sok oda-vissza ugrálás térben és időben, valamint kultúrák között túltelítetté teszi a kötetet, az olvasó nehezen tájolja be, milyen keretek között is kell értelmeznie az éppen elé kerülő szöveget.
Írás és hit kapcsolatának okán a fel-felbukkanó János figurája a legszembeötlőbb. Először az első egység címadó versében, A gyermek szobrában jelenik meg, a szöveg beszélője és ő ezt nézik. A kisbaba vélhetőleg Jézus, János pedig az apostol, aki csendre inti a tudatlant, mintha arra kérné, ne zavarja meg a megváltó álmát, vagy ne hozza szóba, hogy a bronzszobor ugyanolyan bálvány, mint amilyeneknek imádásától a Biblia el akarja tántorítani a híveket. Mindez nagyon materiális és modern környezetben zajlik, gépek, állványok, felkapcsolt neonlámpák adják a keretet. Majd a Varjakban tűnik fel János, ahol szintén csendre inti a lírai ént egy baljós jelenetben, amikor ásás közben emberi kar formájú gyökeret találnak. Aztán A hajótörött beszélője előtt – aki vélhetőleg egy lakatlan szigeten van, vagy szellemileg másoktól elzárkózva él a hétköznapokban – jelenés formájában nyilvánul meg, saját emlékeit idézi fel az anyagi világhoz kötődően. Néhány oldallal később következik a János könyve című szöveg – ahol már a címben jelzett alak a beszélő –, ami egyszerre utalhat az evangéliumra és Pilinszkyre is. Hiszen számos olyan elemet mozgat – anya, emberi beszéd, ima, vonuló madarak –, ami a költő egész életművét, sőt konkrétan a leghíresebb nagyversét, az Apokrifet átszövi. Ezután az egyre inkább körvonalazódó alak az Irgalom című szövegben „lehúzza” a megszólalót pénzzel, ami az előbbi megnyilvánulásával szemben egészen profán cselekedet, de ez a kettősség, szent és hétköznapi, keresztény és ógörög, archaikus és modern egymásmellettisége folyamatosan jelen van a kötetben. A csüggedés kódexei visszautal a János könyvére: „A könyv, amelyet János írt neked, és ez a másik, amelyben a Hullagyűjtő / él-hal az ócskaságokért.” (40.) Illetve utal az ajánlásban megjelölt Juan Carlos Onetti A hajógyár című művére, amelynek egyik központi támája a főszereplő által bejárt táj elhagyatottsága, ami a Takács-kötet alapjelensége is. Az, hogy János könyvet ír, és a szerző ilyen fogalmakat társít karakteréhez, mint az imént felsoroltak vagy a legutóbb említett cím, egyre inkább azt az érzetet kelti, hogy a lírai én társa ezen a bolyongáson maga Pilinszky János, ahogy Dante hőseit is Vergilius kalauzolja az alvilágban.
Takács verseinek nyelvi egyszerűsége mindenképp javít azon, hogy ebben a sokat markolni akaró egysíkúságban elbotorkáljon az olvasó a kötet végéig, de jóval izgalmasabb volna számára az utazás, ha nem akarna ez a könyv ilyen vaskos anyag lenni. Ha pedig nem kívánt a szerző a húzás gesztusával élni, akkor a táj nyugalmának és apró történéseinek szinte falusi öregek gondolkodásmódjára jellemző felnagyításának koncepciójától elléphetett volna a kötet végére. A szépen csengő nyelvi történéseket beárnyékolja a versek egymásutánját átható monotonitás, egy idő után unalmassá válik, hogy állandóan madarakról és hegyekről esik szó. Az utolsó szöveg mottója – „Kezünk nyoma a vidéken / mindent elárul. A történetet / átírhatjuk, de a táj kiigazít. / A táj és a köd. És az örvénylő / ködben a házak körvonalai.” (90) – szinte összefoglalja az egész kötetet.
A zárlat mindenesetre frappáns, ember és természet békés együttélésére világít rá, mintegy orvosolva a könyv szinte mértani közepén helyet kapó, A hetedik nap című szöveg központi képét: „Eszébe jut, / hogy az utca túlsó oldalán / a fák közé nejlonzsák szorult. / Azt mondja magának, kimegy, / fölszedi. De nem most, / később egy kicsit.” (46.) Ez a pár sor érzékenyítő, bűntudatkeltő hatású, végre érzéseket vált ki az olvasóból. Jól működik a természet ellen elkövetett bűnök észrevétlenségének bemutatása, hiszen csupán egy kis halogatást érzékeltet, de ez idő alatt a műanyagzsákot tovább fújhatja a szél olyan helyre, ahol nem lesz, aki begyűjtse, a talajba kerülve pedig óriási mértékű földszennyezés okozója lehet. Ezek a mondatok a romlás végtelenségébe vezethetik az olvasót, míg a záróvers, A távolodók nyomában megadja a feloldást. „Odalentről integet valaki, mintha üdvözlést viszonozna. / A távolsági busz szaggatott zúgással elhagyja a völgyet. / Körben a hegyek állhatatos fegyelme, / akár az otthon, nem bár hálálkodást.” (92) A sokszor egészen zavaros képek kisimulnak, a neon helyett a Nap világít. Aki a buszon ül, békével gondol a völgyre, de kérdéses marad, vajon az olvasó mennyivel lett gazdagabb attól, hogy bejárta ezt a tájat.
Takács Nándor: Rádiócsend, Napkút, Bp., 2024.
Hozzászólások